„Egy sehová sem vezető út első lépése” - mondhatnám, de év elején megfogadtam, hogy kevésbé leszek cinikus. Emellett terveim szerint egész 2023-ban pozitívabb, boldogabb, tisztább, szárazabb, biztonságosabb is leszek. Már alig várom. De addig is bejövök még egyszer.
1999 márciusát írjuk, a reggel még csípős, de a tavaszi nap sugárai már átszüremlenek a fák rügyező ágain, hogy megsimogassák az első stúdiófelvétele miatt igen korán ébredő ifjú metálgitáros fejét. Azt hiszem, az egész zenekar lelke ünneplőbe öltözött akkor, hiszen az első ilyen alkalom mindig maradandó élmény. Egy ideje már szó volt arról, hogy aktuális repertoárunk legjobb dalait méltóbb körülmények között is meg kellene örökítenünk, mint a próbaterem, vagy egy-egy keverőpultos koncertfelvétel. Tehetségkutatókra többek között azért jártunk, hogy legyenek ilyen anyagaink, persze egyik rosszabb volt, mint a másik.
Alázatos kezdetek, vagy hogy mondják
Részben azért, mert az egészen korai időkben valószínűleg mi voltunk az egyik, ha nem „a” legkutyaütőbb zenekar Miskolcon. Szerencsére a legkellemetlenebb koncerteket még más neveken - a legelsőt nemes egyszerűséggel név nélkül - adtuk, de hát szülővárosunk még a nyolcvanas évek eleji demográfiai aranykorban sem volt egy milliós metropolisz, tudott mindenki mindent, akit kicsit is érdekelt a helyi hősök undergroundja. De aztán szép lassan, több év kitartó szerencsétlenkedésével eljutottunk odáig a kezdetek teljes, és valahol csodálatra méltóan szánalmas fogalmatlanságától - aminek illusztrálásához talán elég annyi, hogy első fellépésünk alkalmával még a gitárt sem sikerült behangolnom - addig, amíg 1999 februárjában valahogy megnyertük a Diákrock Parádé nevű kistérségi rockmegasztárt, és utána még őszintének tűnő gratulációkat is kaptunk általunk komoly szaktekintélynek tartott, pár évvel idősebb miskolci zenészektől. Így végül tényleg valósággá vált, ami az azt megelőző öt évben csak nagyszájú ábrándozásnak tűnt.
Részlet Ricsi korabeli naplójából:
„1999. január vége, Egressy Béni M. H., Kazincbarcika
Nagy megtiszteltetésben volt részünk, hiszen az Eclipse hívott meg minket, akiket nagyon csipáztunk. Jártunk a koncertjeikre és mindig tátott szájjal lestük, hogy az F-be lehetnek ilyen jók. A nagy meghatottság számlájára írható a förtelmes produkciónk, szerencsére csak vagy ketten voltak.
február 13.: Ady M. H.- diákrockverseny, Miskolc
Végre kijött a lépés, és a zsűri szavazatai alapján elsők lettünk. Bebizonyítottuk, hogy lehet kevés munkával eredményt felmutatni.
február vége, Ifjúsági Ház, Miskolc
Négy brigád, sorrendben az Évelő Növények, a Special Joint, a Varsó, és a Tetvek lépett fel. Először életünkben fotóztak minket újságírók, a sztárstátuszunk fenntartása érdekében.
Március elején vettük fel az Athletica Devla című demónkat Szolnokon, Töfi mester stúdiójában. Az ének és a szólók kivételével mindent egyszerre vettünk fel, mivel nem volt sok időnk pöcsölni. Ahhoz képest, hogy első demó, nagyon szép dicséreteket kaptunk érte.”
„Szolnok, Szolnok! Nagyon mélyre!”
A szolnoki Denevért azért választottuk, mert előtte pár hónappal indult a Hammerben egy hazai stúdiókkal foglalkozó interjúsorozat, és a tulajdonos, Cserfalvi „Töfi” Zoltán jó arcnak tűnt, na meg elhangzott, hogy lehet fix napidíjért is dolgozni. „Ez kell nekünk!” - gondoltuk, hiszen rémálmainkban szerintem ott kísértett az a forgatókönyv, hogy bevonulunk a stúdióba, de valamit elbénázunk, kifutunk az időből, aztán se anyag, se pénz, sőt, még a végén még mi tartozunk, mert ugye az óra közben ketyeg. Nekem legalábbis biztosan megfordult ez a fejemben, mivel azelőtt még a környékén sem jártam ilyen intézménynek. Akkori gitártanárom, Barna Tamás, a kitűnő, ma már méltatlanul kevesek által ismert Eclipse hat-, később héthúrosa persze mesélt mindenféle „garázsfelvételekről”, és valóban, ők olyan demókat csináltak a próbahelyükön, hogy mi szerintem görbét pisáltunk volna örömünkben, ha csak megközelíthetjük őket. Mivel azonban a dolgok technikai részéhez egyikünk sem értett, okosabbnak tűnt szakemberre bízni ezt, hogy nekünk csak játszani kelljen.
A felvételek
Így jutottunk el Szolnokra, ahol emlékeim szerint végül kemény 40 000 magyar forintért lefoglaltunk egy teljes napot. A költségek arányos részét mindenkinek magának kellett előteremtenie. Én egy ma is létező budapesti lemezboltnak adtam el CD-gyűjteményem néhány jobb állapotú darabját; a My Dying Bride „Trinity” című EP-válogatása miatt azóta is fáj a szívem, de szükséges áldozatnak értékeltem a magasabb cél érdekében. Vonattal érkeztünk, mivel akkoriban nem volt gyakran hadra fogható Viktorék később sokat látott Renault Express kisteherautója.
Aranyos látvány lehetett, amikor megjelentünk a pályaudvaron, 18-19 éves gyerekekként a nemlétező, belépő kategóriánál talán csak egy ponton jobb hangszereinkkel. Király Attis egy 26 000 forintért vásárolt Hohner Rockwood LX200B basszusgitárral érkezett, ami valami kontakthiba folytán olykor recsegett, de erre még visszatérünk. Az én gitárom oké volt ezen a szinten, de amikor elővettem a tokból a méltán legendás Zoom 505-ös multieffektet, Töfiék arcáról azért zöldfülűként is leolvastam, hogy valószínűleg nem ez az ipari standard célszerszám.
Hogy expeditívek legyünk, azt viszonylag hamar megbeszéltük, hogy az alapokat élőben játsszuk fel. Egyetlen napunk volt mindenre keveréssel együtt, nem lett volna idő arra, hogy mindenki külön játssza fel a részeit. Szerencsére addig már egész jó üzembiztonsággal el tudtuk játszani a dalainkat, és a felvételek előtt rengeteget próbáltunk, hogy ne égjünk be a stúdióban. Az alapok tehát egész gyorsan elkészültek, bár mielőtt belecsaptunk, néhány megoldandó problémát még meg kellett oldanunk.
Például, hogy a zenekar akkoriban D-re hangolt - már meg nem mondom, miért, de szerintem ez az Eclipse hatása volt, mert ők is -, viszont a beállás során csakhamar kiderült, hogy Király művész úr hangszere részben a rövidmenzúrás nyak miatt nem szól igazán jól így. Szóval mielőtt egyetlen pengetést rögzítettünk volna, azzal kezdtünk, hogy mindent feljebb húztunk fél hanggal, emiatt ez az egyetlen Varso-anyag, ami D# hangolással lett felvéve. Emellett a Reflex Goal Life című első dalból ki kellett hagynunk egy körülbelül másfél percnyi elszállós középrészt, mivel a nem éppen csúcsminőségű effektpedálon beállított hangzás, mondjuk úgy, hagyott némi kívánnivalót maga után, és nem volt idő arra, hogy mást találjunk ki oda. Visszatekintve persze az is lehet, hogy Töfi úgy gondolta, nem kell az a rész oda, mert megakasztja a dalszerkezetet, csak könnyebb volt az egészet a pedálra fogni, de szerintem minket sem kellett nagyon győzködni arról, hogy még jobb is így.
Az igazán emlékezetes élmények számomra akkor következtek, amikor a zenekari felvételek után eljutottunk abba a munkafázisba, amikor a gitárszólamok megduplázása jött, addig ugyanis fogalmam sem volt arról, hogy ilyet egyáltalán lehet. Huszonnégy év távlatából már leginkább az érzésre emlékszem, milyen volt hallani azt, hogy az anyag kezd emlékeztetni egy valódi hangfelvételre, és nem azon múlik egy-egy részlet hallhatósága, hogy éppen ki állt a legközelebb a kazettás magnóhoz.
Estére aztán meg is voltunk felénekléssel, gyors keveréssel együtt, hogy pont elérjük az utolsó, vagy utolsó előtti vonatot. Az anyagot DAT-kazettán kaptuk meg, ami azért volt jó, mert egyikünk sem rendelkezett olyan eszközzel, amivel le lehetett volna játszani, szóval a CD-változatot már valami helyi szakbarbár másolta át nekünk néhány ezresért, ami akkoriban még szabad szemmel látható összegnek számított.
Je ne veux pas trivia
Néhány érdekesség azoknak, akik érdeklődnek ilyesmik iránt.
- Az Inquit végén valóban hallható egy idézet a Black Sabbath Paranoidjából. A dalt, mint kevés kivétellel minden ifista metálzenekar, sokat játszottuk pályafutásunk legkorábbi szakaszában, talán ennek állított emléket ez a kis vicc.
- A felvétel teljesen analóg eszközökkel készült, egy 16 sávos Tascam szalagos felvevőn. A hangszeres alapok élőben lettek felvéve, a második gitárszólam és az éneksávok utólag.
- A demó minden számát együtt írtuk a próbateremben, a görömbölyi pincesoron. A Devla előtt legalább egy lemeznyi anyagunk volt már, de az első években írt magyar nyelvű dalokkal nem voltunk elégedettek, így azokat elég gyorsan elhagytuk.
- Az angol nyelvű dalok voltak az újabbak, a magyar nyelvűek kicsivel korábban készültek. Akkor már eldöntöttük, hogy átállunk az angol szövegekre, de úgy gondoltuk, a Spéter és az Egyenes vannak olyan jó dalok, hogy rajta legyenek a demón.
- A basszusgitár több dalban is recseg, főként az Egyenesben hallhatók ezek a nem kívánt hangok, de mivel utólagos javításra nem volt idő, „így maradt”, ahogy az egyszeri asztalos mondja munkanap végén.
- Magukat a felvételeket Töfi egyéb irányú elfoglaltságai miatt nagyrészt akkori munkatársa, Papp Szilveszter koordinálta, akinek viszont a bemutatkozáskor nem értettük jól a nevét. Ezt egy darabig sikerült palástolni, de aztán az énekfelvételeknél eljutottunk egy pontra, amikor egy szakmai kérdés okán meg kellett szólítanunk. Azt tudtuk, hogy korábban az Exit zenekarban játszott, így bepróbálkoztunk az egyetlen névvel, akit fel tudtunk idézni a tagok közül. A „Misi!” megszólításra némi derültséggel vegyes zavarodottság állt be a kontrollszobában, de szerencsére hamar tisztáztuk a félreértést.
- A ~ című dalnak külön sztorija van. Instrumentális levezetésnek szántuk, és az is lett, de kevésen múlt, hogy mégsem. A visszahallgatásnál ugyanis hatalmas meglepetésünkre valaki teli torokból, ütemre és tempóra pontosan azt üvöltötte a dalban, hogy „Heroin!!!” Kiderült, hogy az egyik, felvételhez lenémított sávon rajta felejtődött egy vokálszólam a stúdió valamelyik korábbi munkájából. Ahogy az akkoriban szokásos volt, a rögzített anyagokat kiírás és sokszorosítás után letörölték, hogy újra használható legyen a kifejezetten drága analóg szalag, de itt a technika angyala megtréfált minket. Többen esküdtünk rá, hogy egy híres, akkoriban újjáalakult magyar metálzenekar frontembere vendégénekel nálunk anélkül, hogy ő erről tudna, és ezt akkora poénnak tartottuk, hogy benne is akartuk hagyni a szólamot a dalban. Végül sajnos le kellett mondanunk erről az ötletről, pedig ha ráírhatjuk a nevét a borítóra, lehet, hogy nagy lökést kapott volna a karrierünk mindjárt az elején, és minden másképp alakul.
- A demó címét egy szalonnasütés - és persze kiadós berúgás - alkalmával találtuk ki. Viktor valami roma világzenei kazettát csempészett a magnóba, akkoriban ilyesmiket is hallgatott, mi meg, ha jól emlékszem, a fociról beszélgettünk a tűz mellett. Az egyik dal refrénjében szereplő rengeteg „deula, deula” hallatán szaladt ki Ricsi száján - kissé becsmérlő felhanggal, mivel mi igazi metál arcokként ezeket a zenéket akkoriban inkább elviseltük a barátságra való tekintettel - , hogy „Devla, devla… Athletica Devla!” Ez akkor olyan jó viccnek tűnt, hogy úgy döntöttünk, ez lesz a demó címe, így, fonetikusan leírva. Erről nem ártott volna tájékoztatni a kazetta sokszorosítását végző üzemet is, ugyanis az akkor még létező Videoton szorgos munkatársai valószínűleg elírásra gyanakodva önhatalmúlag „Athletica Deula” címet nyomtattak minden példányra.
- A borítóban látható képek egy kivétellel mind elvesztek, pedig a frontborító illusztrációja egy farostlemezre készült, 120 x 120 centiméter méretű festmény, amit nem lehet csak úgy kirántani farzsebből mondjuk mobiltelefonért kotorászás közben. Ez a valós modell - egy abban az időben Miskolc utcáin gyakran látható hajléktalan, akinek a közreműködésért itallal fizettem – után készült kép később néhány éven át egy mádi (vagy mezőzombori) borhotel folyosóját díszítette. Az épület azóta leégett, remélhetőleg nem a festmény ellen tiltakozott valaki gyújtogatással. Tavalyelőtt jártam arrafelé, beszöktem a romos épületbe is, hátha ott lesz a Devla borítója valami raktárban, de sajnos nem találtam meg. A szürke tónusú, női figurát ábrázoló kép hollétéről semmilyen információm nincs, a kisebb méretű, „Kettős személyiség” munkacímű képet pedig a miskolci VIAN Klubból lopták el az egyik koncertünk során. Mai napig ötletem sincs, ki lehetett, pedig emlékeim szerint akkor sem volt teltház. A borító anyagából egyedüliként megmaradt, a zenekart ábrázoló képet később Ricsinek ajándékoztam.
- A festmények reprodukcióiért potom 12 000 forintot fizettünk egy hivatásos fotóművésznek. Elég mókás belegondolni abba, hogy a teljes felvétel költségvetésének 30%-át perkáltuk le azért, hogy készüljön nagyjából tíz darab fénykép a borító alapanyagáról.
Utószó (...lá-ti-dó)
Mivel a Devla már régóta nem érhető el sehol, úgy gondoltam, házibarkács módszerekkel kicsit felújítom, és közkinccsé teszem, hátha valakiben szintén jó emlékeket idéz majd fel. Bár a tökéletestől messze áll, mai füllel is az a véleményem róla, hogy becsületes anyag volt ez, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy olyan 18-19 éves vidéki srácok csinálták, nulla tapasztalattal, nagyrészt belépő kategóriás hangszerek birtokosaiként, akik semmilyen formális zenei képzettséggel nem rendelkeztek. Ennél jobb befejezés most nem jut eszembe, szóval mára itt a mese vége.
