Ha belegondolok, bizonyos szempontból tragikomikus, hány zenekart jártam meg az elmúlt majd’ harminc évben. Az egyik, ma már ritkán szóba kerülő fejezet az I Divine volt, ami egyetlen felvételt készített, egy kétszámos promó CD-t 2010-ben.
Dióhéj
A sztori úgy kezdődött, hogy gáláns módon, e-mailben ki lett rúgva mindenki a Sear Bliss akkori felállásából. Itt és most nem részletezem az okokat és az esetleges tanulságokat - amiket persze nem vontam le, csak nagyon sokkal később -, a lényeg, hogy úgy gondoltuk, érdemes együtt csinálnunk valamit a továbbiakban. Szinte azonnal el is kezdtünk próbálni, részben olyan dalokat a korábbi repertoárból, amik legalább részben kötődtek a tagsághoz, meg persze elkezdtük írni az új számokat. A Necó-Sömi-PZ-jómagam - legénykori néven Neubrandt István, Schönberger Zoltán, Pál Zoltán, Kovács Attila - négyes mellé a frontemberi posztra Tóth Balázs érkezett, basszusgitárosként pedig korábbi zenésztársam, Király Attila jelentette végül a megoldást, de ő kicsit később került a képbe, ezért az induláskor készült fotókon nem is szerepelt.
Az első dalok nagyon könnyen összeálltak, a próbák többsége frenetikus hangulatban zajlott, és persze botrányos berúgásokkal értek véget az esték. A Malomudvarban próbáltunk, ahol egyébként akkoriban mások mellett a Superbutt is, és ugyanitt működött akkoriban Szabó Laci Tonitrus stúdiója, szóval adta magát, hogy ott rögzítsük a friss anyagot. Mivel Balázs már akkor is kitűnő kapcsolatrendszerrel rendelkezett, a promóanyag célja, ha jól emlékszem, egyfajta névjegy volt, ami segített abban, hogy aztán nyitózenekarként több turnéra elmenjünk: játszottunk a Setherial / Impiety aktuális európai körútján, majd lenyomtunk egy kört a Mayhem, a Noctiferia és a Guru of Darkness társaságában is. Ezeken a turnékon már Sándor Tamás ült a dobok mögött.
A dalok
Az első és egyetlen promóanyagra két dal került fel, a Sculptures To Vanish és a The Becoming, ezeket egyébként folyamatosan játszottuk már az első koncertek óta. A Sculpturest a szöveget beleértve teljes egészében én írtam, a The Becoming pedig nagyrészt Necó dala, PZ szövegével, de néhány gitárszólamban benne volt a kezem ott is. A Sculptures nagyon gyorsan elkészült, az a típusú, magától megszülető dal volt - néha van ilyen - aminek végleges szerkezete hamarabb összeállt, mint amilyen hosszú maga a szám, és ez nem vicc: amikor játszottuk, menetközben ordítva vezényeltünk egymásnak, mikor jön a váltás, vagy hogy a középrész után hány kör legyen még a refrénből. Eufórikus élmény volt, az ilyen pillanatokért érdemes zenélni.
A The Becoming meg azért volt különleges - amellett, hogy többségében Necó szerintem tök jellegzetes témáiból állt össze, és tizenpár év után is magával ragad a hangulata, főleg a dal vége - mert itt PZ mutathatta meg, milyen jó szövegíró rejlik benne. Szerintem mai napig túl kevesen ismerik erről az oldaláról, pedig őstehetség a rímfaragás terén, ahogy ezt aztán számtalan üvöltve röhögős turnés versírás során tapasztalhattuk: a legjobb szófordulatok mindig tőle jöttek, csak sajnos az életmű ezen része nem igazán tűri a nyomdafestéket.
A produkció és a keverés elsősorban Laci munkáját dicséri, ezért nem is nagyon babráltam vele semmit utólag egy minimális hangszínkorrekción kívül. Nyilván nem tökéletes a hangkép, mert elég gyorsan lett összedobva ez a felvétel, meg utólag talán a sávok és szólamok száma is többnek tűnik a feltétlenül szükségesnél, de szerintem van hangulata ennek a két dalnak. És mivel már nagyon régóta nem érhetők el sehol, úgy gondoltam, itt az ideje, hogy legalább ebben a formában hozzáférhetők legyenek.
Epilóg
Sajnos az I Divine-sztori a biztató kezdetek ellenére részemről elég gyorsan kifulladt, és ebben valószínűleg én is hibás vagyok. Egyrészt akkoriban már egyre több elfoglaltság volt a Superbuttal, másrészt meg a néha egészen kaotikus körülmények egy idő után kissé lelohasztották a lelkesedésem. Nem emlékszem pontosan, mikor szálltam ki, vagy egyáltalán ki lett-e mondva ez, de az biztos, hogy a harmadik, ukrajnai turnéra - azért ezt is furcsa leírni most, amikor épp háború van ott - már nem tartottam a zenekarral. A lemezanyag pedig, amin dolgoztunk, egy idő után ment a levesbe, ami főleg azért kár, mert igencsak jó számok íródtak még az első kettő után, közülük többet játszottunk is a koncerteken, és a mai napig nem jelentek meg sehol.
Je ne veux pas trivia
Néhány érdekesség azok kedvéért, akik szeretik az ilyesmit.
- A Metal Archives az anyagot 2009-re datálja, de szerintem ez nem lehetséges. A zenekar január 2-án adta első koncertjét, ami nem lehetett 2009-ben, mert annak az évnek a nyarán még a Sear Bliss tagjai voltunk. A felvételek pedig nem készülhettek az első koncertnél korábban, pláne nem abban az évben, egy nap alatt.
- Az eredeti CD - számomra például meglepetésként - borító nélkül, fóliatokban jelent meg, a korongon egy, ha jól emlékszem, Dürer-metszet részletével. A mostani változathoz az eredetileg tervezett későbbi albumborítóhoz készített képet újítottam fel.
- A Sculptures To Vanish munkacíme „Black Pop” volt, vélhetően azért, mert klasszikus popdal felépítésű számról van szó, ahol a szerkezetet illetően nem voltak túl nagy megfejtések. Néha ilyen is kell, még a mindenkit gyűlölő blackerek is szeretik az emlékezetes refréneket, csak letagadják.
- PZ-vel később nekifutottunk újra, hogy valami projektként legalább az anyag általam írt része véglegesítve legyen, és néhány éve újra is gitároztam az egész albumot, szóval nem kéne nagyon sok hozzá, hogy publikálható legyen, épp csak a dolgok legnehezebb része, az ének, a szövegek, meg a végleges formába öntés hiányzik. Szóval egyelőre ez is egyike a majd egyszer elkészülő projekteknek, amikkel, ha megérem, a következő pár évtizedet eltölteni szándékozom, amikor időt és inspirációt találok rá. Ahogy Dolák-Saly Róbert is megmondta: „Lassú víz, Bartók mos.”
