...avagy a Halálfej Együttes szar, tizenhat év után is

Kedves Naplovam!

Minthogy bizonyos események hatására mostanában ismét van szabad szemmel látható időm arra, hogy saját zenei projektjeimmel foglalkozzak, belekezdtem néhány régi adósság lefaragásába. Kár lenne tagadni, közönségigény hiányában elsősorban saját lelkiismeretemnek tartozom azzal, hogy bizonyos dolgokat befejezzek, láthatóvá és hallhatóvá tegyek, de ez manapság már nem olyasmi, ami zavarna. A fészerben sem feltétlenül azért csinálunk rendet tavasszal, mert vendégséget tervezünk, hanem mert jobban érezzük magunkat tőle. („Te meg még ki?”)

A Halálfej Együttest jó tizenöt évvel ezelőtt találtuk ki Veres Gáborral a Watch My Dying turnébuszának hátsó üléssorában, amikor egyszer annak a kérdésnek a megválaszolásával szórakoztattuk magunkat, mi lenne a leginkább „metal” zenekarnév? A „halálfej” szót talán ő mondta, viszont az „együttes” kiegészítést emlékeim szerint én tettem hozzá, hiszen a hőskorban mindenki mindenhol „XY együttes”-ként lett bekonferálva a falunaptól a királyi tévéig. Nevetségesen abszurd volt a gondolat, hogyan emlegetnék a formációt hasonló helyzetben. De lehet, hogy fordítva volt, mindegy is. Pár perccel később mindennek tetejébe megszületett „Az év csalódása” lemezcím. Természetesen üvöltve röhögtünk, és annyiban maradtunk, hogy ezt egyszer meg kell csinálni.

Aztán végül egyedül csináltam meg, mert mire odaértünk volna, már kiléptem, meg neki egyébként is volt egy másik elméleti zenekara, a Jolana Blastbeat - melynek első anyagán enyhén spicces énekproducerként, jelzésértékkel vokálénekesként és vendégröhögőként is szerepet kaptam, újabb színárnyalattal gazdagítva érdekes tapasztalatokban egyébként sem szűkölködő zeneszakmai portfólióm referencialistáját, hogy ilyen röviden és célratörően fogalmazzak. És mivel pont tizenkét éve, két hónapja és három napja lett kész az anyag - szóval ha akarom, simán rámondhatom, hogy kerek jubileum a mai nap - úgy döntöttem, kicsit átdolgozott, megfésült változatban közzéteszem a projekt újonnan létrehozott oldalán, amire azért volt szükség, mert a már létező profil belépési kódját sehonnan sem tudtam előtúrni.

„Az év csalódása” persze vicc, de jó móka volt az elkészítése. Már csak azért is, mert a komolytalanság érdekében olyan szabályok mentén lettek összerakva a dalok, hogy például egy számra megírással, felvétellel együtt legfeljebb egy óra volt szánható, a gitárszólók esetében pedig csak egy próbálkozást engedélyeztem, az elsőt. Olyanok is lettek. Az időbeli diktátumok végül nem lettek pontosan betartva, de az biztos, hogy így nem maradt idő a túlgondolásra, bár ennek némileg ellentmond, hogy a számok alapjait 2008 körül vettem fel, az ének viszont csak négy évvel később készült el - egy BOSS HM-2 torzítóba dugott mikrofonnal, ami egyrészt ugye kult, másrészt meg abból a szempontból hasznos volt, hogy nem kellett teli torokból üvöltözni a gép előtt, vállalva mindenféle megalázó nyílt leveleket a lépcsőházban a szomszédoktól, amiket amúgy korábbi albérleteimben olykor kaptam az esti - de semmi esetre sem hajnali, na persze! - gitárfelvételek miatt. 

A szövegek természetesen nem vehetők komolyan, némi szesszel turbósítva nagyon könnyen ment annak idején, hogy mindenféle hülyeségeket páros rímekbe szedjek - sőt, megfelelő társaságban még mindig képes vagyok / voltam ilyesmire, manapság már inni sem kell hozzá. Ez persze nem olyasmi, ami különösebb büszkeségre adna okot, baromkodni mindenki tud, hogy egy barátom vonatkozó megállapítását idézzem. Néhány érdekesség a dalokról, mert hátha valakit. 

Menjél vissza dolgozni!

Zeneileg Napalm Death „típusdal”, a köhögés nem direkt került bele, valóban beteg voltam a felvételkor, viszont ha már jött, benne hagytam. Jutott máshova is. A szöveget illetően fogalmam sem volt, hogy ezt a témát már évekkel azelőtt - sokkal jobban - feldolgozta Dopeman a „Megölöm a mikrofont” című dalában, kiegészülve seregnyi Feattal, vagy hogy mondják. (Hogy Ibiza vagy Córdoba, nem tudom, ezeket mindig keverem.) Mindegy, fiatalon az ember nagyon tudja, kinek mit és mit nem kéne csinálnia. Ez pláne akkor vicces, ha tudjuk, hogy a költemény egyfajta önbeteljesítő jóslattá is vált, hiszen végül én mentem vissza dolgozni, bár hozzá kell tenni, megírása idején sem nagyon volt olyan, hogy ne mentem volna, legfeljebb késtem, mondjuk úgy, pár percet. 

Aki nem kér hagymát...

A dalban hallható rímpárt még a szépemlékű Kultiplexben hallottam egy igen jól sikerült estén. Nem én mondtam, de akkorát röhögtem, hogy azonnal el is loptam a békafarknyi szerzeményhez. Természetesen ez is típusdal: minden valamirevaló grindcore zenekar ír pár ilyet pályafutása során „Mi is le tudjuk nyúlni a You Suffert!” felkiáltással.

Jobb a vodka, mint a tej

A címadó rímpár, ha jól emlékszem, szintén a Watch My Dying turnébuszában született, de itt legalább csak részben loptam mástól. A szöveg mára „némileg” aktualitását vesztette, szóval legalább annyira megmosolyogtató, mint az amerikaiak számára a királyság intézménye. Ugyanakkor kár lenne tagadni, hogy voltak olyan korszakok az életemben, amikor vagánynak tűnt a büszkén vállalt szűklátókörűség.

Vigyázat, bunkók vagyunk!

Ezt a címet - és a borítón megjelenő motívumot - is loptam, egy 15 éves korom környékén látott koncertplakátról, ahol a közismert „Parental Advisory” matricát magyarították ilyenformán az elkövetők. A zenekar valami kérészéletű, kistérségi A.E. Bizottság lehetett, se előtte, se utána nem hallottam róluk, ami lehet, hogy nem baj. A kézzel rajzolt, fénymásolt plakátot viszont éveken át őrizgettem egy dobozban, aminek aztán persze lába kelt valami költözés során - mint annak a négy héthúros Ibaneznek, amikről egy időben rendszeresen álmodtam, és néha emiatt ébren is eszembe jutott, hogy tényleg, hol lehetnek?

A záró montázsban hallható hangeffektus Lipák Péter barátomtól, a Nervekiller - hogy az mekkora tartozás, arról inkább ne beszéljünk - akkori gitárosától származik, aki egy szólót is felvett a dalszerzeményhez, de mivel ez egy utólag már nehezen rekonstruálható spontán házibuli kereteiben történt, az eredmény végül nem lett publikálható. Az remaster változat szólóját utólag vágtam össze valami általam rögzített, alaposan elrontott verzióból, elsősorban azért, hogy legyen mivel elfedni az eléggé pontatlanul feljátszott ritmusgitárokat. Nincs meglepetés, Borsodban azzal főzünk, ami van.

Akit érdekel, műélvezzen itt, meg ha akar, itt, ahol az úgymond komolyabb cuccok vannak. Esetleg itt is. Sajnos van még ott, ahonnan ezek jöttek, nagyjából újabb tizenhat évre elég.

Mára zárom soraim a pinceajtóval együtt. Válaszukat postafordultával „Halványkék szemetek" jeligére várjuk a kiadóba.

Felsőgyőr, 2022. április 10.